Életünk az entrópia ellenében

Jenő bácsival negyven évvel ezelőtt találkoztam utoljára, akkoriban egy évfolyamtársam szállásadója volt, ma már bizonyára valamelyik égi bérház lakója.
Valószínűleg nem volt olyan öreg, mint amennyinek látszott - nem kímélte volt őt az élet.
Habókosnak tartották s alighanem okkal.
Mégis, egy halhatatlan mondással szerzett magának helyet minden tudományok pantheonjában.
Láttuk, amint a fürdőszobai mosdó fölé hajolva hosszasan tanulmányozza a víz csobogását, majd hozzánk fordult és közölte: "A víz lefelé folyik."
Ezt a gyémántkeménységű megállapítást általánosítva az entrópia alaptörvényéhez jutunk: minden természeti jelenség a magasabb potenciálú állapot felől az alacsonyabb felé ("lefelé"), az entrópia irányába halad.

Thus the synthesis of glucose from pyruvate is a relatively costly process. Much of this high energy cost is necessary to ensure that gluconeogenesis is irreversible. Under intracellular conditions, the overall free-energy change of glycolysis is at least -63 kJ/mol. Under the same conditions the overall free-energy change of gluconeogenesis from pyruvate is also highly negative. Thus glycolysis and gluconeogenesis are both essentially irreversible processes under intracellular conditions.

(Lehninger-Nelson-Cox: Principles of Biochemistry, 606.o.)

A "víz lefelé folyik" törvény alapján értjük, hogy a glükóz hogyan tud lebomlani széndioxiddá és vízzé: az nyilvánvalóan "lejjebbi" energiaállapot.
De hogyan lehetséges, hogy a folyamat fordított irányban, az entrópia ellenében is le tud zajlani: a bomlástermékekből a szervezetünk a glükózt vissza tudja építeni ?
Hogyan lehetséges, hogy egy út "mindkét irányban lejt" ?
Úgy hogy az építő folyamatokat más bomlási folyamatokkal (pl. zsírégetéssel) kapcsolja, így aztán a víz "fölfelé" is tud folyni ...
:)
M.N.